Végre február, eltelt a száznapos január. Tudom mennyire unalmas a január miatt nyekeregni, de akkor is igaz.  Két dolgot várok a februártól: munkát(szerződést), és a fiam látogatását.

Valami nincs rendben velem.  Mi is a baj velem? Egészen mélyre kell ehhez ásni? Vagy mindig is itt volt a szeme előtt?

Klassz  életem van, tényleg az, nem szivárványoscsillámpónis, közel sem az, és nem is kellene olyan, én az életszagú dolgokat szeretem,  szóval az életem pont jó is lehetne.  Itt alkalmazkodom, teszem a dolgom, de hiányzik valami,  ezért billeg az egész, és ezt mindenki érzi. A mindenki alatt a velem együtt élő  férjemet és a lányomat, a tőlem távol élő fiamat értem. Jaj, istenem, pár éve ha meghallottam valakitől ilyeneket,  hogy nyikorog az élete miatt,  azonnal sikítva menekültem, ma már tudom, hogy kurvára ne ítélkezzek.

Ez a baj velem: Két részre vagyok törve, nem vagyok egész sehol, sem itt, sem otthon. Alacsony az önértékelésem, nincs önbizalmam.  Ez van velem, ezért nem tudok sehol sem jó(l) lenni.

Mégis mit teszek ellene?

Kovácsoltam  egy B tervet, vagyis többes számban....

1, Munkaügy. (A múlt hét csütörtöki találkozó nem jött össze, áttettük e hét péntekre, szóval az ujjak ismét keresztbe, köszönöm!) Erről már biztos irkáltam, és rajta is vagyok azt ügyön, remélem most pénteken pontot tehetek a végére.  2, A fiam támogatása. Mert amiért tényleg rinyálhatnék, ami tényleg nagy feladat, az a volt férjem betegsége, illetve a fiam támogatása ebben a helyzetben. Írtam már, hogy óriási bűntudatom van a fiammal szemben, minden áldott nap eszembe jut, hogy micsoda rossz szülőket kapott a sorstól, és mégis megállja a helyét, dolgozik, mellette egyetemet végez, intézi az apja ügyeit, és támogatja a  súlyos betegségben.  Nagyon szeretem őt. Támogatom a fiam. Ez most a legfontosabb.